T+9. nap

Emberek százezrei kérdezgethették már magukat ugyanígy, "Vajh mi volt a hiba?". "Miért történt ez meg és miért pont velem?" Ha az ember tudja a MIÉRTeket, könnyebben fogadja el az elfogadhatatlant. Mindazt, amit korábban írtam, ma is tartom, még akkor is, ha nem teljesen igaz. Az viszont, amit a személyiségről írtam, igaz volt. Ő változó, én fix személyiség vagyok. A korkülönbség köztünk nem azért nagy, mert nem fér bele egyébként. Mindössze négy évről van szó. A probléma, hogy ez a négy év nálam azt jelenti, hogy a személyiségem kifejlődött, az övé viszont még nem. Állandó változásban van és állandó ellentétben önmagával, de ezt már leírtam korábban. Amikor összejöttünk, az az énje irányította épp, amelyik a komoly felnőtté válást segíti, amikor szakítottunk, azt az az én vezérelte, aki soha nem akar felnőni. Mindezt a kettősséget pedig jócskán befolyásolja a baráti kör is, és épp itt jön a képbe indoklásként az, hogy miért akkor történt meg a "nagy változás", amikor a barátaival ment el szórakozni. Mindkét esetben, amikor negatív irányba fordult a kapcsolatunk, olyanokkal volt, akik a fiatal, szórakozni vágyó, szabados énjét hozták előtérbe. A buli, a pia, a szórakozás... Ismerős... Amikor összejöttünk, olyan légkörben volt, amelyik a felnőtté válni akaró énjét hozta előtérbe, s a kapcsolatunk mindaddig működött is, amíg ez a közeg vette körül. De abban a pillanatban, ahogy visszament a "régiekhez" fordult egyet a világ, és ő újra "tinilány" lett. S fordult a világ újra, amikor - e barátait elvesztvén - visszatért a korábbi állapothoz. Akkor, egy évig ismét ebben volt, de ezt az évet nem a barátok határozták már meg, hanem a munka. A munka viszont szintén olyan dolog, amely "felnőttséget", egyfajta érettséget követel az embertől, s lám, megint passzoltam a képbe. A munka viszont véget ért, s újra olyan barátokkal lehetett, akik előhozták belőle a "partyállatot" :). A világ tehát vele forog, s ha úgy tetszik, sodródik az árral. Észre se fogja venni, de amint az - egyébként nála fiatalabb - barátai szép lassan megállapodnak, "beállnak egy szintre" ő megint a körön kívülre kerül majd, s ha nem is pont én fogok neki hiányozni, de kelleni fog neki egy olyan partner, akiben megtalálja mindazt, amit a felnőtt énje keres. Akárhogyis legyen ha ez a kettősség nem rendeződik benne valahogy, sokat fog még szenvedni, ahogy sokat fog szenvedni mindenki, aki körülveszi. Bár - érthető módon - ez a saját szemszögéből nézve kisebb súllyal bír. Akkor jön megint egy útelágazás és neki megint választania kell, tudatosan, vagy akár tudat alatt, de rá fog lépni egy útra, amelyen tovább halad majd. Felnőhet, vagy maradhat fiatal, kereshet magának egy másik "bulitársaságot", vagy felnőtt énje követheti a konvenciókat és elfogadhatja azt, hogy egyszer fel kell nőnie. Ezen utakat az élet rendszeresen fel fogja kínálni, egészen addig, amíg elég érett lesz ahhoz, hogy a helyes ösvényre lépjen. Hiszen nem maradhat mindig gyermek, azok a bizonyos konvenciók sokszor nem véletlenül alakultak ki...

De mindennek még nem jött el az ideje. Élni akar és megértem, hogy így van. Felelőtlen akar lenni (persze nem pejoratív értelemben) és megértem, hogy így van. Most olyan életet akar, amelyben az is benne van, hogy adott esetben fizikai kontaktust teremtsen valakivel, és nem akar emiatt bűntudatot érezni, és igen, megértem, hogy így van. Éppen ezért oly nehéz túllépnem ezen. Annyira szeretem, hogy nem tudom gyűlölni. Pedig felvitt életem leggyönyörűbb hegycsúcsára, majd egyik pillanatról a másikra lehajított onnan, mint egy cigarettacsikket. Átkísértem élete egyik legnehezebb korszakán, támogattam, segítettem, sokszor a "saját munkáim kárára" mert szüksége volt rám, s ő akkor dobott, amikor én voltam nyakig a ....-ban (fejjel lefelé). És nem tudom megkönnyíteni a helyzetemet azzal, hogy meggyűlölöm, nem tudom "ellene fordítani" a hibáit. Talán nem is akarom. Talán tényleg szenvedni akarok. Hosszú évekig nem éreztem semmit... Üres voltam, mint egy porhüvely. Kiégtem mások miatt és más okokból... Talán örülök neki, hogy most érezhetek valamit, akkor is, ha ő nincs velem. Talán jó, hogy így történt, mert kezdem nem csak nézni, de meglátni az élet apró örömeit. Most, hogy ő nincs, vigaszt keresek azoknál, akiket régóta elhanyagoltam. Önző dolog talán, de minden örömforrás felértékelődött, és minden negatív előjelű lehetőség kénytelen volt eltűnni az életemből. Kényszer hatására vagyok ebben az állapotban, de talán ez állandóvá válik, s így én is az életemnek egy új szakaszába léphetek. Olykor az embernek szüksége van egy hatalmas pofonra ahhoz, hogy rájöjjön, a rossz úton jár...

T+3. nap

Búcsú a szerelemtől

Megkopott könyv a polcon, lapjait melyen valaha csodás képek álltak, most viharok tépázzák, lassan homályossá olvasztva az írást. Egy szoba, egy szék s egy asztal. Az asztalon egy pohár, s egy üres tányér. A levegő dohos, a szürke félhomály mindent beterít, a földön szétszórva cserépszilánkok. Farkasüvöltés... A törött ablakon szél süvít, s a halovány lámpafény ide-oda ingázik.

Hinnéd, hogy a szoba egykoron kastély volt? Tele hittel, s reménnyel egy szebb világ felé? A fali freskókon vidám alakok, a kaspókban szebbnél szebb virágok, s odakint szikrázó napsütés, madártrilla, messzebb víg nótaszó, s gyermekkacaj.

Tél jött, egy villanás alatt. A metsző hidegben összement, s elfagyott minden. Majd nyár jött, s a perzselő forróság felégette, ami megmaradt. Csak a könyv élte át a kárhozatot. 

Talán egyszer elül a vihar, s a hajnali napsugár beragyogja a pusztát. A tavaszi eső végleg letörli a foltokat, a déli nap kiszárítja a lapokat, s talán jő még egy jámbor szellem, ki új képeket fest, vagy egy költő, ki pennájával újra verseket ír a könyvbe. Egy kőmíves, ki a romokból újjá emeli a kastélyt.

Mégis, a vidám képek alatt megmaradnak a régi kövek, s a hősköltemények is a megsárgult lapokra íratnak.  

T+1. nap

Vége.

Vége az elmúlt két évnek, s vele az eddigi életemnek. Talán klisésen hangzik, de barátsággal váltunk el. Bár a levélben azt írtam neki, hogy erre esély sincs, mert soha nem fogok tudni úgy tekinteni rá, de - merthogy ez őrületes baromág - nem így lett. Amíg együtt voltunk, amellett, hogy a társam volt, a legjobb barátom is ő volt, s ez utóbbit semmi esetre sem akarom elveszíteni.

Sokat beszélgettünk tegnap, s bár kellett néhány óra, hogy a "tárgyra térjünk" azért végül ezt a küldetést is teljesítettük. Tudom, hogy még szeret, s arra is van esély, hogy egyszer, talán két hét múlva, talán két évtized múlva, újra megpróbáljuk, de ennek itt és most véget kellett érnie.

Fáj. Fájnak a szép emlékek, mert minden egyes vidám pillanat most sokszorosan bosszulja meg magát, s én nem tudok szabadulni tőlük. Bárhová nézek, mindenhol őt látom. Látom, ahogyan beteszi az első közös képünket a keretbe, ahogy a virtuális lovait eteti a számítógépemen, ahogy kávét főz a kotyogósomban... Várom, hogy felébredjek, de minden nyomorult reggelen rádöbbenek, hogy ez a valóság. Mégis oly nehéz elhinni.

Mindettől függetlenül az elmúlt két évért örökké hálás leszek neki!

Tudtam, már az elején tudtam, hogy így lesz. Szerencse, hogy 11 napom volt felkészülni, másképp fogalmam sincs, hogyan lennék képes most ezt elviselni.

The show must go on!

12. nap

Született: 2011. március 30-án, elhunyt: 2013. június 23-án.

11. nap

Ma elég húzós napom volt, nem értem rá nagyon gondolkodni sem :)

Fertődön aszalódtunk a napon az Eszterházy kastélyban. Egy egész napot dolgoztunk, hogy öt perc vidámságot vigyünk a kíváncsi emberek életébe... Fura dolog ez a tűzijáték, kicsit olyan mint az élet. Hosszú órák kemény munkája, leégés a napon, csípnek a szúnyogok, aztán meg oly gyorsan vége, hogy észre sem veszed. Utána meg, amikor már mindenki elment, nem marad más, csak egy nagy kupac szemét, amit neked kell eltakarítanod... 

10. nap

Eseménytelen napok száma: 1.

Tényleg nagyon jót tett, hogy beszélni tudtam vele. Sikerült megnyugvásra lelnem, bár így visszaemlékezve a túloldalon hallgatni, amit a telefonban nyomorultkodtam, igen szórakoztató lehetett :)

Nem tudtunk sokat beszélni, mert - nincs itthon a macska (szülők) táncolnak az egerek alapon - házibulit szervezett, és éppen az egyik vendég hívását várta. Néhány mondat volt csak, de biztos lettem benne, hogy nem csesztem el semmit, és ő teljesen máshogy - sokkal jobban - fogja fel ezt az egészet, mint én. Pontosan arra használja ezt az időt, amire Neki használnia kell. Pihen, szórakozik, kikapcsol de gondolkodik is mellette és ez a lényeg. Én ezt akartam tudni, de amíg nem beszéltünk, csak annyit láttam, hogy én egy savval teli kádban lubickolok egy elfolyóban lévő sárga gumikacsával, ő meg vígan éli életét, mintha nem is léteznék. Minden kétség ebből fakadt, de ezt sikerült helyretenni, úgyhogy most tényleg minden rendben van. Most valóban úgy érzem, hogy el tudom majd fogadni azt is, ha szétmegyünk. Nem fog tetszeni, sőt pokolira fájni fog, de meg tudok majd békélni vele, és tovább tudok majd lépni. 

A zöld szemű szörnynek meg nem ízlett a vacsora :)  

9. nap

Tegnap este írtam Neki egy sms-t. Úgy éreztem magam, mint valami idióta. Folyton olyan képkockák ugrottak be a régebben látott filmekből, amelyikben a pszichopata "főhős" a szerelmével üldözi a kiszemelt áldozatot... De abban a pillanatban, ahogy elküldtem az üzenetet, tudtam, hogy helyesen cselekedtem. Viszont, minden, amit korábban tettem, meglehetős butaság volt. A baj az volt, hogy nem tudtam róla semmit. Az egész úgy ért, mint a villám, ráadásul egy olyan élethelyzetben, amikor egyébként is padlón voltam (ezért egy picit haragszom is rá, még igazán várhatott volna pár napot, amíg rendeződik a helyzetem). Így aztán minden negatív érzés elemi erővel szállt meg. A kétség minden energiámat felőrölte és - ahogy korábban írtam - megszállottan kerestem a kapaszkodókat, amik segítenek kilogikázni, hogy mi van vele. Mit gondol épp, mit csinál, hol van, és hogy mi lesz ennek az egésznek a vége... Viszont (az ember életében a negatív érzelmek sajnos sokkal intenzívebbek) mindennek a rossz oldalát láttam meg, és minden "jelet" a lehető legrosszabb aspektusból értelmeztem. Ezen kívül falra tudtam volna mászni attól, hogy nem tudtam megtettem-e mindent, amit lehetett, de egyben azt sem tudtam, hogy amit tettem, azt helyesen tettem-e. Elhatároztam, hogy mindent elmondok neki ezzel kapcsolatban, és tisztázom a helyzetet. Akkor is, ha gyengének lát, és akkor is, ha ezzel végleg megpecsételem a kapcsolatunk jövőjét. Sok idő kellett tegnap, hogy elaludjak, de végre tényleg! békével a szívemben feküdtem le, tudva, hogy ma minden tisztázódni fog. Azt írtam Neki, hogy muszáj beszélnünk. Ő azt válaszolta, ma felhív.

Az elmúlt kilenc nap közül a main telt a leglassabban az idő, de megérte. Beszéltem vele. A hangja vidám volt, és azt mondta, ő is sokat gondolkodott...

Vasárnap találkozunk.

8. nap

Egy egy igazán jó kapcsolatért minden egyes nap ugyanúgy meg kell küzdeni, de nem csak az egyiknek, vagy a másikak, hanem mindkettőnek. Nem lehetnek tabuk, meg kell bízni a másikban. Ha ez hiányzik, akkor annak előbb, vagy utóbb pofára esés lesz a vége. S ha már pofára kell esni, nem jobb még az elején, amikor még nem köt egymáshoz annyi emlék? Miért nem tud két ember, aki szereti egymást, igazán őszinte lenni? Mi az, ami visszatartja az egyik felet attól, hogy kimondja, amit gondol? Pedig, ha a problémákat az elején vetjük fel ily módon, bízva a másikban, lehet, hogy arra jövünk rá, a kirakós két darabja soha nem fog egymásba illeni. Lehet, igen, lehet, hogy mindent elrontunk vele a "bimbózó szerelemben", de mindkét felet megóvjuk attól, hogy később sokkal fájóbb módon legyen vége. Ha a két ember szerelme valóban igazi, akkor nem árthatunk a kapcsolatnak az őszinteséggel, hisz már eleve nem jó az a kapcsolat, ahol nem mondhatjuk el a másiknak, amit gondolunk. Nem lehet, hogy csak félünk? Akkor, és ott olyan jól érezzük magunkat, hogy félünk attól, hogy vége szakad... Így viszont kizárólag magunkat okolhatjuk, ha a végén foggal tompítunk a betonon.

Éppen ezért a végén a legnagyobbat akkor hazudjuk magunknak, ha azt mondjuk, ennek így kellett lennie. Ez nem igaz, semminek sem KELL "így lennie". Az alapokat megkapjuk, de hogy mit kezdünk vele, az csak rajtunk múlik. Semmi nincs kőbe vésve, hisz minden változó és változtatható. Ha azt mondjuk, "így kellett lennie", abban megnyugvásra lelhetünk, de nem tanulunk semmit a hibáinkból, újra és újra el fogjuk követni azokat. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy mi vagyunk azok, akik a saját életünkért felelősek vagyunk! A másik hibáit meglátni sem azért kell, hogy legyen miért meggyűlölni a végén a könnyebb elviselésért, hanem azért, hogy amikor még időben vagyunk, fel tudjuk rá hívni a figyelmet és közösen, PÁRBAN ki tudjuk élezni a csorbákat. Addig, amíg még nem lesz késő.

Azt hittem, túl vagyok a nehezén, de rá kellett jönnöm, hogy nem. Sőt! Ma este már teljesen kikészültem. Ma sem válaszolt a levelemre. Jó ég, az a rideg tárgyilagosság... "Hamarosan reflektálok néhány dologra" Ennyi? Miért nem válaszolsz? Nem hamarosan, hanem MOST? Csak nekem fontos ez az egész? Csak én gyilkolom magam szét?

Nehezen bírom... Megint azon kaptam magam, hogy a facebookon keresem azokat a bizonyos kapaszkodókat... De ezzel sokkal többet ártok, mint használok. A barátnője megosztotta az idővonalán, hogy négyesben elmentek az Állatkertbe. A barátnő, a barátnő pasija, az "én barátnőm" és egy közös barát, aki mellesleg független... Hogy túl vagyok a nehezén? Ugyan. A zöld szemű szörny csak most érkezett meg a vacsorához...

7. nap

Eltelt egy hét. Én meg jól megszívattam magam :). Azt kértem tőle tegnap, hogy olvassa el a levelet. Nem kell válaszolnia ha nem akar, csak annyit, hogy elolvasta. Megtette amit kértem, és megírta, hogy elolvasta, ám azt is megírta, hogy "hamarosan" válaszol. Hihetetlen, mekkora marha vagyok XDDD Most kétpercenként az e-mail fiókomat nézegetem, és várom a "hamarosant". Tönkre fogok menni ebben a kétségességben. Mindent megadnék egy-két kapaszkodóért, ami egy kicsit közelebb visz ahhoz, hogy megértsem, hogyan gondolkodik. Hogy tudjam, gondolkodik-e egyáltalán, vagy már régen lezárta magában az egészet, csak még nem készült fel rá, hogy elmondja... Egyre mélyebbre süllyedek a kilátástalanság mocsarában és attól tartok, hogy ha túl sokáig nem kapok támpontot, akkor valami végleg tönkremegy bennem is. Az biztos, hogy már nem bízom úgy benne, mint ez előtt. Gyakorlatilag egy csapásra tört apró szilánkokra mindent, amit felépítettünk, s ez oly váratlanul, felkészületlenül, "előjeltelenül" jött, hogy erősen megrendült benne a bizalmam, ahogy magamban is és ahogyan az emberi kapcsolatokban is. Most nem tudom, mit gondoljak a vele kapcsolatos dolgokban. Nem tudom, mire hogyan fog reagálni. Régen pontosan tudtam, de most... Valami már most elveszett, de talán még javítható...  

6. nap

Tegnap beszélgettem egy fórumon "hasonló cipőben evezőkkel". Örültem, hogy nem csak az én életem bonyolult. No, nem azért, mert másnak is rossz, hanem mert sok hasznos dologra tehettem szert a hozzászólók írásaiból. Megismerhettem különböző élethelyzeteket, és beleláthattam mások bajaiba. Nem úgy mint a TV sorozatokban, mert ugye azok fikciók... Az igazi problémákat láthattam, nomeg azt, hogy nem csak én vagyok ilyen érzelgős... Többször elgondolkodtam már azon, hogy vajon lehet-e, szabad-e egy "igazi férfinak" ilyetén formán gondolkodnia, vagy eképpen kimutatnia az érzéseit. A "Macsók" szerint nyilván nem, de engem az érdekel, hogy egy átlagos magyar férfi, hogyan gondolkodik. Ebből a szempontból is tanulságos volt a fórum, hiszen többekkel találkoztam, akik szintén hozzám hasonlóan gondolkodnak (vagy én hozzájuk hasonlóan :) ). Nomeg, a sikerélményekből erőt lehet meríteni, a kudarcokból pedig le lehet szűrni a tanulságokat, tapasztalatokat. A fórumozók sokat segítettek a "túlélésben", szóval hálás köszönetem mindenkinek, aki segített! Innen is kívánom, hogy rendeződjenek a dolgaik!

Egy dolog nagyon megfogott, amit egy olyan ember írt, akivel szinte teljesen azonos a sorsunk. Tanácsot kértem arra nézvést, hogy mit tegyek. Hagyjam-e, hagyhatom-e a dolgokat folyni a saját medrükben? Nem követek-e el végzetes hibát bármilyen közvetlen beavatkozással? Sok hasznos tanácsot kaptam, de ami igazán megfogott, az az, hogy végső soron a döntés, amit Ő meghoz, így, vagy úgy de az egész hátralevő életemet befolyásolja. Ezen elgondolkodtam... Egyfelől ez túl nagy felelősség egy embernek, másfelől pedig nem valami háziállat vagyok, akiről majd a gazdi eldönti, hogy mehet-e vagy maradjon.  Ebből a megvilágításból a mérleg nyelve erősen a "közvetlen beavatkozás" felé billent, hiszen - tűnjön bármennyire önzőségnek - az én életemre igen is rendelkeznem kell befolyással, még akkor is, ha a végső döntést neki kell meghoznia.

Küldtem neki egy levelet. Elég hosszú lett. Felteszem majd ide azt is, de nem ma.

Ha már fórum... Beszélgettünk kicsit arról is, hogy mennyire van értelme a "mosolyszünetnek". Van-e értelme egyáltalán, vagy olyan maradandó sérüléseket okoz a "szenvedő félben", amitől - mégha a végkifejlet pozitív is lesz - már semmi sem lesz ugyanaz. Az biztos, ha a dolog "nem jól" történik (történhet jól???), akkor igen veszélyes vizekre kerülhet a két hajós. 

Kicsikét utánaolvasgattam a "mosolyszünet" pszichikai hátterének is, majd összegzem az olvasottakat és lehet róla vitázni :)