T+9. nap
2013.07.02. 10:21
T+9. nap
Emberek százezrei kérdezgethették már magukat ugyanígy, "Vajh mi volt a hiba?". "Miért történt ez meg és miért pont velem?" Ha az ember tudja a MIÉRTeket, könnyebben fogadja el az elfogadhatatlant. Mindazt, amit korábban írtam, ma is tartom, még akkor is, ha nem teljesen igaz. Az viszont, amit a személyiségről írtam, igaz volt. Ő változó, én fix személyiség vagyok. A korkülönbség köztünk nem azért nagy, mert nem fér bele egyébként. Mindössze négy évről van szó. A probléma, hogy ez a négy év nálam azt jelenti, hogy a személyiségem kifejlődött, az övé viszont még nem. Állandó változásban van és állandó ellentétben önmagával, de ezt már leírtam korábban. Amikor összejöttünk, az az énje irányította épp, amelyik a komoly felnőtté válást segíti, amikor szakítottunk, azt az az én vezérelte, aki soha nem akar felnőni. Mindezt a kettősséget pedig jócskán befolyásolja a baráti kör is, és épp itt jön a képbe indoklásként az, hogy miért akkor történt meg a "nagy változás", amikor a barátaival ment el szórakozni. Mindkét esetben, amikor negatív irányba fordult a kapcsolatunk, olyanokkal volt, akik a fiatal, szórakozni vágyó, szabados énjét hozták előtérbe. A buli, a pia, a szórakozás... Ismerős... Amikor összejöttünk, olyan légkörben volt, amelyik a felnőtté válni akaró énjét hozta előtérbe, s a kapcsolatunk mindaddig működött is, amíg ez a közeg vette körül. De abban a pillanatban, ahogy visszament a "régiekhez" fordult egyet a világ, és ő újra "tinilány" lett. S fordult a világ újra, amikor - e barátait elvesztvén - visszatért a korábbi állapothoz. Akkor, egy évig ismét ebben volt, de ezt az évet nem a barátok határozták már meg, hanem a munka. A munka viszont szintén olyan dolog, amely "felnőttséget", egyfajta érettséget követel az embertől, s lám, megint passzoltam a képbe. A munka viszont véget ért, s újra olyan barátokkal lehetett, akik előhozták belőle a "partyállatot" :). A világ tehát vele forog, s ha úgy tetszik, sodródik az árral. Észre se fogja venni, de amint az - egyébként nála fiatalabb - barátai szép lassan megállapodnak, "beállnak egy szintre" ő megint a körön kívülre kerül majd, s ha nem is pont én fogok neki hiányozni, de kelleni fog neki egy olyan partner, akiben megtalálja mindazt, amit a felnőtt énje keres. Akárhogyis legyen ha ez a kettősség nem rendeződik benne valahogy, sokat fog még szenvedni, ahogy sokat fog szenvedni mindenki, aki körülveszi. Bár - érthető módon - ez a saját szemszögéből nézve kisebb súllyal bír. Akkor jön megint egy útelágazás és neki megint választania kell, tudatosan, vagy akár tudat alatt, de rá fog lépni egy útra, amelyen tovább halad majd. Felnőhet, vagy maradhat fiatal, kereshet magának egy másik "bulitársaságot", vagy felnőtt énje követheti a konvenciókat és elfogadhatja azt, hogy egyszer fel kell nőnie. Ezen utakat az élet rendszeresen fel fogja kínálni, egészen addig, amíg elég érett lesz ahhoz, hogy a helyes ösvényre lépjen. Hiszen nem maradhat mindig gyermek, azok a bizonyos konvenciók sokszor nem véletlenül alakultak ki...
De mindennek még nem jött el az ideje. Élni akar és megértem, hogy így van. Felelőtlen akar lenni (persze nem pejoratív értelemben) és megértem, hogy így van. Most olyan életet akar, amelyben az is benne van, hogy adott esetben fizikai kontaktust teremtsen valakivel, és nem akar emiatt bűntudatot érezni, és igen, megértem, hogy így van. Éppen ezért oly nehéz túllépnem ezen. Annyira szeretem, hogy nem tudom gyűlölni. Pedig felvitt életem leggyönyörűbb hegycsúcsára, majd egyik pillanatról a másikra lehajított onnan, mint egy cigarettacsikket. Átkísértem élete egyik legnehezebb korszakán, támogattam, segítettem, sokszor a "saját munkáim kárára" mert szüksége volt rám, s ő akkor dobott, amikor én voltam nyakig a ....-ban (fejjel lefelé). És nem tudom megkönnyíteni a helyzetemet azzal, hogy meggyűlölöm, nem tudom "ellene fordítani" a hibáit. Talán nem is akarom. Talán tényleg szenvedni akarok. Hosszú évekig nem éreztem semmit... Üres voltam, mint egy porhüvely. Kiégtem mások miatt és más okokból... Talán örülök neki, hogy most érezhetek valamit, akkor is, ha ő nincs velem. Talán jó, hogy így történt, mert kezdem nem csak nézni, de meglátni az élet apró örömeit. Most, hogy ő nincs, vigaszt keresek azoknál, akiket régóta elhanyagoltam. Önző dolog talán, de minden örömforrás felértékelődött, és minden negatív előjelű lehetőség kénytelen volt eltűnni az életemből. Kényszer hatására vagyok ebben az állapotban, de talán ez állandóvá válik, s így én is az életemnek egy új szakaszába léphetek. Olykor az embernek szüksége van egy hatalmas pofonra ahhoz, hogy rájöjjön, a rossz úton jár...
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
csokiscsulok 2014.05.14. 10:01:53
épp valami nagyon hasonló történt velem, csak nem azért szakított, mert élni akar, hanem mert..tök mindegy, hülye! Én is kiírom magamból. Szóval, megértem, ha a szeretet még megvan, így nem is tudom hogyan lehet túl lenni rajta.. sok sikert!