5. nap

Azt hiszem, a nehezén túl vagyok. A percek még mindig úgy telnek, mintha, valaki visszafelé tekerné az órát, s még mindig nincs olyan pillanat, amikor önkéntelenül be ne ugrana néhány képkocka két évünk filmjéből. Legalább már nem fáj annyira elviselhetetlenül. Szinte már elfogadtam, hogy nem tehetek semmit, bár nem békéltem meg azzal a tudattal, hogy csak ülnöm kell és várnom, hogy mi lesz a döntés, ami meghatározza életem hátralevő részét. Tehetek-e egyáltalán valamit, amivel elérhetem, hogy újra azt érezze, amit régen? Talán igen, s talán nem.

Azt mondta, minimum egy hónap, de legalább az EFOTT vége. Addig eldönti, hogy mit szeretne, rendezi az életét. Addig 14 gyötrelmes nap van még, háromszor ennyi...

Már tudom, mi hiányzott még az életünkből... A spontanelitás. Hogy akkor és azt tegyük, amikor és amit szeretnénk. Ha gondolunk egyet, elmenjünk múzeumba, moziba, vacsorázni, kávézni... Végtére is egész eddigi életében ehhez szokott. A kapcsolatunk legelején ez még meg is volt, csak aztán összeköltöztünk Kosdon. Nem az volt a probléma, hogy nem tudtuk elviselni egymást, néhány apróbb problémát leszámítva nagyon is jól megvoltunk. A baj az volt, hogy lehetőség nem volt rá. Nem volt anyagi keret, s ha lett volna is, Kosdon nem sok mozi, múzeum, vagy színház található. Ahhoz be kell menni Pestre, s az legalább másfél óra. Másnap aztán menni kellett újra a főiskolára, s ezért az idő fontos tényező volt. Mindent meg kellett tervezni, ki kellett logisztikázni s ez még akkor is felmorzsolta a varázst, ha végre elmentünk egy-egy közös programra. Ebből a szemszögből nézve valóban úgy tűnhetett neki, mintha a 10-20 éves házasok életét élnénk, csak épp a 10-20 év nem volt meg ahhoz, hogy az élethelyzet  kihívásai ne érintsék károsan a kapcsolatunkat. Ha úgy vesszük, akkor is volt egy mosolyszünetünk, de az gyorsan elmúlt, mivel nem volt ilyen komoly. Megbeszéltük, hogy szétköltözünk s így lett. Én hazamentem Sólyba, ő pedig kiutazott nyaralni a szüleivel. Aztán hazajött, s ment majdnem minden a régi kerékvágásban... Csak én Vácon lettem újra kollégista, ő visszaköltözött a szüleihez Pestre, de elfeledtük a problémákat. Elfeledtük, s bár én azt hittem megoldódtak, de nem. Csak elfeledtük...

4. nap

Kicsit jobb...
Azon gondolkodtam, hogyan fog végződni ez az egész. Bár szeretném hinni, hogy tényleg minden rendben lesz, s ezért imádkozom minden este, őszintén szólva nem látok rá sok esélyt. Most nem. Egyfelől éveket kellene még érnie, hogy azt az embert szeresse, aki érzelmi szempontból én vagyok. Le kellene csillapodnia és legelőször magában kellene békére lelnie. Most egy olyan embert keres, aki mellett önmaga lehet. Sajnálom, mert hogy mi az "önmaga", az nála ciklusosan változik. Egyszer szeleburdi tinilány, másszor sokat megélt, komoly felnőtt. Olyan ember pedig nincs, aki egyszerre tudná neki nyújtani a két személyiséget, s ezért féltem is, nem kicsit. Tavaly is akkor jöttek elő a kapcsolati problémáink, amikor elment szórakozni a barátaival. Én nem vagyok "olyan", már nem (bár azt sem tudom, voltam-e valaha). Neki viszont éppen az hiányzik ami bennem nincs meg. A buli, a fiatalság, a szerfelett szórakozás, érezni akarta hogy él. Bezárva érezte magát mellettem, pedig soha nem tartottam vissza, nem is tudtam volna. S most is. Amikor a barátaival volt, sokkal jobban érezte magát, mint velem, a "kalitkában". Két világ között vergődik, hiszen mindemellett, vágyja azt az életet is, amit én nyújthatok. Érzelmi biztonságot, családot, támaszt, feltétel nélküli szeretetet, hogy olyannak fogadják el, amilyen. Az, hogy éppen mit akar, mindig az határozza meg, hogy épp melyik énje kerekedik felül. S azért nehéz alkalmazkodni ehhez, mert a két "életérzés" ütközőpályán áll. Mindez megkeseríti az életét, mert sohasem akarja ugyanazt, a céljai érzelmi szempontból mindig változók. Valahol ezért is szerettem bele annyira, hisz tényleg lelki társak vagyunk, a sok különbözőség ellenére is. Másfelől: az egyezés ezen a ponton túl nagy, hiszen én sem arról vagyok híres, hogy tudom, merre tartok. S bár én inkább racionális szemszögből döntök a kereszteződéseknél, ez nem gátolta meg azt, hogy a két azonos polaritás kisüsse a rendszert. Amellett ugyanis, hogy a természete folyamatosan változik, materiális szempontból szüksége van stabilitásra, azaz függetlenségre, a döntéskényszeres helyzetek elkerülése (merthogy a "döntés" mint folyamat nála mindig problémás volt). Mivel alapvetően érzelmi beállítottságú lélek, olyan ember kell mellé, aki a reál világban megállja a helyét, hiszen voltaképpen ez az, amit a tinilány és az érett nő is keres, csak azt nem tudja eldönteni, hogy ezt a szükségletet mely világhoz tartozó személyiség elégíti ki jobban. Én egyenlőre nem adhatom meg neki, amit akar hiszen én is lógok a levegőben, pontosan a természetem miatt. Nem tudom, hogy a két ok közül melyik az erősebb, talán nem is lehet eldönteni. De az biztos, ha vissza akarom szerezni, akkor nekem, magamnak is meg kell találnom az utamat, méghozzá sürgősen.

 Ezt már nem bírtam ki...

3. nap

Ha törik hát hadd törjön,
ezer és ezer apró szilánkra,
s ne tudja senki, melyik hová való.

Ha fáj, hát hadd fájjon,
mint ha penge hasítja húsod,
remegjen bele az alvilág, s minden, mi oda való.

Szakadjon szét a tartókötél, s zuhanjon a mélybe,
hol a gonosz árnyak reá lesnek,
oldozzon fel minden gyötrelmétől e hasztalan testnek.

2. nap

Egyedül vagyok. Sohasem voltam ennyire egyedül. Összejött minden, mindig összejön. Valahol, valaki, aki a szálakat fésüli tudja, hogy mikor vagy a legsebezhetőbb. Akkor mér rád újabb csapásokat, s igen jól végzi a dolgát. A főnököm - bár nem szándékosan - átvert. Csak most tudatosult bennem, hogy valójában mennyire hiányzik a kifizetetlen pénz, amire számítasz. El kellene számolnom egy olyan számlával, amely csak azért keletkezett, mert egy idióta odafent a gazdasági osztályon nem végezte jól a dolgát. Sorolhatnám...
Ha kapok is valamit, kétszer kell visszafizetnem... Nem tudom, miből fogom kifizetni a fehérvári sulit, nem tudom, mit fogok enni a hó végén. Mindig, mindenkinek segítettem, de nekem ki segít? Miért akkor maradok egyedül, amikor a legnagyobb szarban vagyok?
Percenként nézem a telefont. Várom, hogy felhívjon, vagy üzenetet küldjön. Tudnom kell, neki is ilyen nehéz e, mert ha igen, akkor talán van még esély. Hihetetlen nehéz megállni, hogy ne hívjam én, de neki kell kezdeményeznie. Ő az, akinek újra belém kell szeretnie, s ehhez idő kell. Nem tehetek semmit, ez most nem olyan. Éhes vagyok, de nincs semmi étvágyam.

1. nap (2013.06.12)

Még éreztem az utolsó csók ízét az ajkaimon, szíveink dobbanását... Lassan bandukoltam hazafelé... Csak a lábaim tudták, merre megyek, én máshol jártam. Titkon reméltem, hogy könnyek közt rohansz utánam, hogy nem így gondoltad, nem ezt akartad. Hogy szeretsz és minden rendben lesz. Meg akartam fordulni hogy utánad szaladjak, el akartam mondani, hogy már most mennyire hiányzol. Hogy nem tudom elviselni a gondolatát sem annak, hogy elveszíthetlek. Felnőtt életemben soha nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy bőgjek, mint egy kisgyerek. Te nem jöttél, s én sem rohantam vissza hozzád. A vonat lassan kigurult az állomásról, s engem is hazavezettek a lábaim. Úgy éreztem, mintha kitépték volna a szívemet. Kívül csodás napfény, belül üresség, csend. Fájdalmas, mély és hideg űr.

Mindig emlékezni akarok erre a pillanatra!